A félvezetõ detektorban keletkezett elektromos mennyiség (töltés) általában kicsi. Ezért a következõ elektronikai egységet, az elõerõsítõt (preamplifier) egybeépítik detektorral a zavaró elektromos terek hatásának csökkentése és a vezetékben történõ kapacitív veszteségek minimalizálása érdekében. Az elõerõsítõnek igen szigorú zajra vonatkozó kritériumokat kell teljesítenie, ezért egyes érzékeny részeit (FET) alacsony hõmérsékletre hûtik. Az elõerõsítõ elõkészíti a detektor impulzusát az erõsítõhöz való eljuttatására több méter hosszúságú koaxiális vezetéken keresztül (jelátvivõ kábel "meghajtása"). Töltésérzékeny elõerõsítõk (charge sensitive preamplifiers) a legelterjedtebbek, mert ezek erõsítése független a detektor kapacitásától (ami viszont változhat). Az elõerõsítõ a detektor mint kondenzátor töltését egy másik kapacitásra vezeti (C), majd azt egy visszacsatoló ellenálláson (R) keresztül kisüti (resistive feedback). A kimenõ impulzus felfutási ideje (a maximális feszültség 10%-ról 90%-ra történõ növekedés idõtartama) a töltésösszegyûjtés jellemzõitõl függ és rendkívül rövid (100 ns nagyságrendû). Az impulzus lefutása exponenciális, aminek az idõállandóját a visszacsatoló áramkör RC állandója határozza meg. Az ellenállás saját zajának csökkentése érdekében az R értékét nagyra kell választani, így a lecsengési idõ (a maximális feszültségrõl 10%-os értékre történõ csökkenés idõtartama) viszonylag hosszú, 100 ns nagyságrendû. Mindez azt eredményezi, hogy az elõerõsítõbõl kilépõ, idõben közeli impulzusok egymásra ülhetnek (pileup) már közepes jelgyakoriság esetén is. Nagyobb jelgyakoriság az elõerõsítõ bemeneti feszültségének fokozatos növekedését eredményezheti, sõt (200 MeV/s esetén) meghaladhatja az elõerõsítõ dinamikus tartományát. A probléma megoldását a tranzisztor által visszaállított egyenáramú alapszint (transistor reset preamlifier) kínálja.